A benzingőz iránti szenvedély és a folyamatos fejlődés iránti vágy különleges egyvelege hajtja Alpárt. A gyergyói vállalkozó és rallyversenyző számára a kihívások nem akadályt jelentenek, hanem a valódi önismeretet, és a siker ugródeszkáiként szolgálnak. A Cassini Podcast legújabb adásában őszinte lelkesedéssel mesél a rally izgalmas, alázatra tanító világáról, valamint legújabb értékteremtő projektjeiről, köztük az oktatást forradalmasító gyergyói Cassiniről. 

Alpár, arra szeretnélek megkérni, hogy röviden mutatkozz be, hogyan jellemeznéd magad?

A bemutatkozásom hosszú is lehetne, mert elég sok mindennel foglalkozom, de röviden: vállalkozó vagyok, több cégben is van érdekeltségem, a hobbim pedig az autóversenyzés – talán erről többen is ismernek.

Említetted, hogy több vállalkozásban is résztulajdonos vagy. Mesélnél egy kicsit ezekről? Mik azok a területek, amikben jártas vagy?

A közös jellemzőjük ezeknek a vállalkozásoknak, hogy mindegyik az emberek köré épül és emberekhez kapcsolódik. A vezérfonal az, hogy értéket adjak, és segítsek másoknak elérni a vágyaikat, céljaikat. Eszembe is jutott Zig Ziglar híres idézete: „Bármit elérhetsz az életben, ha elég embernek segítesz elérni azt, amit ők akarnak.” Engem ez motivál, és a dolgaim is ekörül épülnek fel.

Sok fiatal – és talán idősebb is – azért akar vállalkozó lenni, hogy sok pénze legyen, vagy hatalomra tegyen szert. Te viszont a közösséget és az embereket emelted ki. Mi vezetett erre az útra?

Valamikor nekem is a pénz volt a fő motivációm. Ha gyerekként gondolkodunk, a meggazdagodási vágy talán sokakban megvan. Aztán a későbbiekben elindultam egy önismereti úton, és rájöttem, hogy az én igazi erősségem sokkal inkább az emberi kapcsolatokban rejlik, semmint a pusztán technikai vagy fizikai dolgokban. Felismertem ezt magamban, és valahogy a lehetőségek is úgy alakultak, hogy olyan feladatok találtak meg, amik ezt az emberi részt erősítik.

Honnan indultál valójában? Mi volt az első vállalkozás, aminek nekivágtál?

Visszamennék egészen a gyerekkoromig, mert engem már akkor is nagyon érdekeltek a vállalkozások. Ez valószínűleg családi vonás, mert már az üknagyszüleim is vállalkozók voltak az 1900-as évek elején Gyergyóalfaluban: téglagyáruk és olajprésük volt. Az autók szeretete is oda köthető, mert már akkor volt egy Ford modelljük, ami óriási kuriózumnak számított. A másik ágon a dédnagyanyám kocsmát és mészárszéket üzemeltetett. A szüleim is kisiparosok, vállalkozók voltak.

Emellett gyerekkoromban megjelent a sport iránti szeretet. Először fogathajtással foglalkoztunk – az öcsém a mai napig ezt csinálja. Aztán valahol váltanom kellett, mert ahogy fejlődtünk, a szüleim már nem bírták anyagilag mindkettőnket finanszírozni. Édesapám azt mondta: abban az évben, aki eredményesebb lesz a bajnokságban, az mehet a következő évben a világbajnokságra. Az öcsém nyert. Így viszont felszabadult az időm és az energiám, és elkezdhettem az autózással foglalkozni. Mivel a rally is egy nagyon drága sport, a vállalkozói utamat nagyrészt az motiválta, hogy fenn tudjam tartani és építeni tudjam a versenyzői karrieremet.

Sokat mesélsz az autókról. Komoly versenyzői karrier áll mögötted, amit talán folytatni is fogsz. Hogyan kell elképzelni egy hazai rally versenyt? 

Én a rally ágazatban veszek részt, mindig is ezt szerettem. A pályaautózást próbáltam ugyan, de az nekem unalmas. Azt szeretem, hogy a rallyban folyamatosan változnak a körülmények, alkalmazkodni kell és improvizálni. Romániában is megvan a hazai bajnokság, ami a Nemzetközi Automobil Szövetség szigorú szabályrendszere alapján működik. Egy veszélyes sportról beszélünk, de éppen a szigorú szabályok miatt valójában nagyon is biztonságos – a közúti baleseti arányok sokkal rosszabbak. Ezt azért is tartom fontosnak elmondani, mert azt tapasztalom, hogy nálunk, Székelyföldön sok az előítélet ezzel kapcsolatban. Amikor a legelső versenyemen indultam, édesapám egyik barátja meglepődve kérdezte tőle, hogyan egyezhettek ebbe bele, hiszen ez egy életveszélyes dolog. De ők végig támogattak engem.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki elkezdjen rallyzni? Szaladni elég egy cipőben, de egy versenyautó teljesen más kategória. Milyen távolság van egy álmodozó gyerek és a valós versenypálya között?

Nagyon nagy a távolság. Bár a mai korban a szimulátorok sokat segítenek abban, hogy a gyerekek valamilyen szinten kiéljék ezt a vágyat. Ma már vannak gokartpályák is, de az igazi autóversenyzésig még így is hosszú az út. Egyrészt borzasztóan drága, másrészt iszonyatosan komplex. Annyi alkatrész és háttérmunka kell már ahhoz is, hogy valaki az alapkategóriában el tudjon indulni, hogy ezt nagyon kevesen engedhetik meg maguknak.

Nemrég megkeresett egy temesvári barátom, akinek a tízéves fia autóversenyző szeretne lenni. Mivel nem ismertek senkit ebben a világban, megkérdezték, hol lehetne elkezdeni. Hétvégente tartok egyfajta táborokat speciálisan átalakított gyakorlóautókkal, ahová el is hozták a srácot a barátaival Gyergyóba. Utána elkezdtek ügyességi versenyekre járni. Múlt héten meghívtak Magyarországra egy ötnapos táborba, ahol egy reptér felét bérelték ki. A legfiatalabb résztvevő öt és fél éves volt, a legidősebb tizenhét, de a zömük 9-11 év közötti. Arra kértek, hogy vegyek részt ebben a projektben, mert ez úgymond hiánycikk Romániában és Magyarországon is.

Sokan csak a színes, feliratozott versenyautókat látják kívülről. De amikor egy gyerek beleül, rájön, hogy ez teljesen más. Nincs szigetelés, nincs klíma. A tábor alatt kint 42 fok volt, az autóban 60. Egész nap abban ültünk. Egy ilyen tábor után kiderül, ki az, aki tényleg szereti és vállalja a nehézségeket, és ki az, aki csak a csillogást látta benne. Utóbbiak még időben abba tudják hagyni.

Gondolom, komoly alázat is szükséges ehhez, hiszen egy olyan gépben ülsz, ami végzetes is lehet, ha csak összevissza rángatod a kormányt.

Abszolút. Azt figyeltem meg, hogy aki tényleg flow-ban van, az elképesztően higgadt. Volt ott egy kilencéves kissrác, aki lejött a pályáról, és közben halkan dúdolászott magában – annyira egyben volt a feladattal. Ugyanakkor látok olyanokat is, akiket inkább egyfajta karrierizmus hajt, ott próbálom őket picit visszavenni, hogy ne legyenek annyira eredménycentrikusak. A gyereknek az a dolga, hogy játsszon, de aki ezt igazán szereti, annak ez a játék.

Evezzünk át egy picit vissza az üzleti életbe. Említetted, hogy az autózás követelte a pénzt, de mi volt a legelső konkrét vállalkozásod?

A legelső próbálkozásom az volt, amikor egy magyarországi barátommal üvegszálból, műrostból készült fürdőszobai elemeket gyártottunk. Ez nem tartott sokáig, neki haza kellett költöznie, én pedig egyszerűen túl fiatal voltam hozzá, hiányoztak a szükséges kompetenciáim.

Aztán jött egy időszak, amikor tisztítószer-kereskedelemmel foglalkoztam, majd emellett felépült egy kisebb szállítmányozó cég. Ott már tisztán látom, hogy kompetenciahiány miatt ment tönkre a cégem 2008-2009 környékén. Ezután volt egy csíkszeredai kitérő, ahol autószerviz-vezetőként dolgoztam alkalmazottként. Majd következett a húsipar, a marketing, és végül a vendéglátás – ami elhozta a következő nagy mélypontomat, a Covid-időszakot, ami teljesen tönkretette az akkori üzletemet.

Ezt azért tartom fontosnak elmondani, mert mindenki szeret a sikerekről beszélni, de a kudarcokról nem. Én vállalom. A vendéglátást tudatosan adtam fel. Felismertem, hogy ahhoz, hogy nullára hozzam magam, 5-6 évet kellett volna heti hét napban végigdolgoznom. Ekkor fordultam az üzleti kapcsolatépítés, a networking és a marketing, lead generálás (érdeklődők szerzése) felé, és a jelenlegi projektjeim igazából abból az időszakból nőttek ki.

Azt mondják, az tud igazán jó tanácsot adni, aki többször is pofára esett és fel tudott állni belőle. Lassan elérkeztünk a jelenhez. Ennek a beszélgetésnek egy rejtett, de nyílt szándéka is volt, hogy bemutassalak mint a gyergyói Cassini tulajdonosát. Mesélnél erről a projektről?

Nagyon szimpatikus volt, hogy ilyen fiatalon belevágtál a Cassini-projektbe, picit magamat láttam benned. Amikor elkezdtünk ezen gondolkodni, a legfontosabb motiváció az volt, hogy megtanítsuk a gyerekeket a tanulás megszerettetésére. Engem ez két oldalról is érint. Gyerekként utáltam tanulni, nagy volt a nyomás és az elvárás, de semmi kedvem nem volt hozzá. Most pedig ott a kisfiam, aki ebben sajnos sokkal inkább rám ütött, mint a szorgalmas édesanyjára. Sokat beszélgettünk arról, hogyan lehetne őt megtanítani tanulni.

A párom is útkeresésben volt, szeretett volna olyasmivel foglalkozni, amit igazán élvez. Ő nagyon szeret a gyerekek körül lenni, az udvarunk mindig tele van a fiam barátaival, a szomszéd gyerekekkel. Úgy éreztem, ez a projekt pontosan neki való. Az i-re a pontot az tette fel, hogy volt egy üresen álló ingatlan a családban, így tényleg szerencsésen együttálltak a csillagok ahhoz, hogy belevágjunk. Jelenleg a lelkes tervezés és megvalósítás fázisában vagyunk.

De ez még nem minden. Kérlek, mesélj egy másik aktuális vállalkozásodról is, ami az arany értékesítéséhez kötődik. Ezt hogyan kell elképzelni?

Egy német cég romániai értékesítési vezetője vagyok. Ez Németország egyik legnagyobb, nemesfém-befektetések kezelésével foglalkozó vállalata. Az aranyat nem kell fényezni, arról felesleges sokat beszélni. Amiről viszont nagyon fontos beszélni, az az anyagi biztonság és a pénzügyi edukáció. Ma, a virtuális pénzek, a digitalizáció, a geopolitikai és nehéz gazdasági helyzetek korában a pénzügyi intelligencia felértékelődik. Ez az eszköz, amit mi szolgáltatunk, közép- és hosszú távon ad megoldást a pénzügyi biztonságra.

Ha már edukáció: a Kulcsár Akadémia is hozzád köthető itthon. Ez hogyan jött a képbe?

Ez is személyes indíttatásból fakadt. Ahogy mondtam, gyerekként nem szerettem tanulni, felnőttként viszont szenvedélyemmé vált. A vállalkozói múltam hibáiból rájöttem, hogy a sikerekből nem sokat lehet tanulni – ott csak az örömködés van. A mélypontok azok, amikor az ember elgondolkozik. Többéves keresés után találtam rá Kulcsár Tibor vállalkozói tanításaira. Az elmúlt években közel ezer vállalkozóval volt interakcióm, és azt tapasztaltam, hogy nagyon kevesen értik igazán a saját cégük működését. Beszélgetsz valakivel, és egyszerűen kihallod, hogy egy adott területen nincs a helyén a kompetenciája. Ezért döntöttünk úgy Tiborral, hogy az ő tanításait elérhetővé tesszük az erdélyi, székelyföldi vállalkozók számára is, hogy ők is tudják alkalmazni ezeket a cégeikben.

Lassan a beszélgetésünk végéhez közeledve, feltenném azt a kérdést, amit minden meghívottamtól megkérdezek: mi lenne az az egyetlen tanács vagy gondolat a saját élettapasztalatodból merítve, amit útravalóként átadnál az olvasóknak?

Talán az, hogy ne féljen senki váltani, és adjon lehetőséget magának arra, hogy azzal foglalkozzon, amit igazán szeret. De hogy ezt pontosítsam, ne értse félre senki: a tapasztalatom szerint ez nem úgy működik, hogy csináljuk a rosszat, és majd ha varázsütésre megjelenik az, amit szeretünk, akkor átugrunk oda. Sokan így gondolkodnak, de ez nem működik. Ha felismerjük, hogy nem vagyunk a helyünkön, hogy nem az a mi küldetésünk, vagy nem a mi kompetenciánk, akkor azt abba kell hagyni, és le kell zárni! Csak akkor fognak megtalálni az új dolgok, amikor időnk szabadul fel, és nyitottá válunk az új befogadására. A szerencse valójában nem más, mint az, amikor a felkészültség találkozik a lehetőséggel.