A Cassini Podcast legújabb adásában Frunda Csengét láttuk vendégül, aki nemcsak jogászként, hanem önkormányzati képviselőként is aktívan tevékenykedik. A közvetlen és őszinte hangvételű beszélgetésben szó esett a közigazgatás nehézségeiről, az etnikai konfliktusok kezelésének személyes élményeiről, és arról, hogy miért fontos nyíltan felvállalni a véleményünket. De vajon hogyan lehet mindezt összeegyeztetni a hétköznapokkal, a közösségimédia-jelenléttel és egy jó lecsó megfőzésével?

Arra kérlek, Csenge, hogy röviden mutatkozz be az olvasóknak, mert annyi mindennel foglalkozol, hogy nehéz lenne egyetlen mondatba összesűrítenem az egészet!

Alapvetően jogász vagyok, jogászként tevékenykedem, de emellett önkormányzati képviselő, vagy ahogy nálunk mondják: városi tanácsos is vagyok a marosvásárhelyi önkormányzatnál.

Hogy érzed, hogyan egyeztethető ez össze? Felsoroltad a szakterületeidet, miközben aki követ a közösségi médiában, láthatja, hogy aktívan posztolsz, rendszeresen elérhető vagy, és megosztod a véleményedet, gondolataidat különböző témákról. Hogyan tud megmaradni ez a kreativitás, és hogy lehet ezt az időablakokkal összehozni? Hiszen gondolom, egy akkora településen, mint Marosvásárhely bőven akad munka. 

Vásárhely minden szempontból egy nagyon fontos város. És igen, nem könnyű igazgatni. Hála Istennek én nem a közigazgatási részben dolgozom, hanem a döntéshozatalban. Rendszerint havonta egyszer találkozunk – minden hónap utolsó csütörtökén van tanácsülésünk –, de ha valami sürgős dolog akad, akkor nyilván gyakrabban is összehívnak. Ez a munka nekem a rendes munkaidőm alatt és után történik.

Mindig kerítek arra időt, hogy magammal és azokkal a dolgokkal is foglalkozzak, amiket szeretek. Sportolok, van egy kutyám, akivel minden nap kimegyünk sétálni. Ebben a nagy hőségben a Maros-partra vagy fel a Somostetőre megyünk, ahol nincs akkora kánikula. 

A posztolásra rátérve: ha leülök egy kicsit doom scrollolni, és megnézem, ki mit töltött fel, ami megtetszik, azt megosztom. Nyilván van egy saját szűrőm, ezért nem is csinálja más az Instagram oldalamat. Csak én férek hozzá, és csak azt posztolom, ami engem képvisel. És ez nem feltétlenül arra fókuszál, amivel minden nap foglalkozom, hanem hogy milyen az én életem. Nagyon szeretek például főzni, ez számomra egy terápiás tevékenység. Próbálok tanulni, szakácskönyveket veszek, rengeteg szakácsot, gasztro-influenszert követek, és ezeket a pillanatokat szoktam megosztani.

Tegnap például lecsót főztem. Közben egy népszerű román közéleti influenszer, Valeriu Nicolae podcastjét hallgattam, és pont annyi ideig tartott az adás, mint ameddig megfőztem a lecsót. Kényelmesen kijött, és ezt is továbbosztottam. Szóval nálam általában a pillanat szüli, hogy mit és hogyan posztolok. Nem hiszem, hogy az embereket a szürke mindennapjaim érdeklik. Sokan azt hiszik, az én munkám borzasztóan izgalmas. Általában nem az! Rengeteg papírral dolgozom, sokat kell olvasnom, írnom és gondolkodnom. Ha minden nap erről posztolnék, nagyjából mindenki leiratkozna rólam, mert borzasztóan unalmas lenne.

Azt figyeltem meg, hogy azok, akik szellemileg megterhelő munkát végeznek, komoly felelősséggel, azoknak mind van valamilyen érdekes hobbijuk. Valaki extrém sportol, más főz vagy fest. Januárban találkoztam egy nagyon magas szinten lévő dán üzletemberrel, aki minden héten más fajta kenyeret süt. A hobbi valószínűleg egy olyan pótlék, ami kikapcsol, és azonnali sikerélményt ad. Feltételezem, nálad a főzés tölti be ezt a szerepet.

Igen. Azért is szeretek főzni, mert a főzésnek azonnali eredménye van. A zöldségpucolástól a pörkölt elfogyasztásáig nem telik el sok hónap, hanem egyetlen nap alatt megvan. Még a húslevest is maximum két napig főzöm!

Szeretem, ha a munkámnak kézzelfogható, lehetőleg azonnali eredménye van. Ez az esetek nagyon nagy százalékában a politikában és a jogi pályán nem így történik. Ezért találom meg az örömöt a főzésben. Leköt, és úgy érzem, folyamatosan jobb leszek benne – legalábbis a visszajelzések alapján erre merek következtetni. Szeretem azt is, amikor leülünk az asztal köré, leteszem az ételt, és látom, hogy jó étvággyal fogyasztják. Nekem az a legnagyobb öröm, ha teljesen kiürül a tál, mert ez azt jelenti, hogy célba talált a recept.

Tudatosan választottad ezt a pályát, vagy a véletlenek sorozata hozta így? 

Az utolsó utáni pillanatig nem akartam városi tanácsos lenni! Küzdöttem is ellene. Tanultam ugyan közigazgatási jogot az egyetemen, de borzasztóan unalmas, száraz tantárgynak tartottam, ami kizárólag a jogi szövegek szűk látókörű, exakt értelmezésével foglalkozik. Egyáltalán nem tetszett.

Hogy hogyan kerültem mégis ide, az nagyban köszönhető annak, hogy nekem mindig fontos volt a közösségi munka. Már kilencedikesként a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, de sőt, szerintem még hamarabb is bennem volt ez. Elsőtől nyolcadikig az Unirea Nemzeti Kollégiumba jártam, ami akkor még kétnyelvű iskola volt. Abban az időszakban merült fel, hogy az Unirea teljesen román, a Bolyai pedig teljesen magyar iskola legyen. A vásárhelyi diákéletben volt egy érezhető etnikai konfliktus, egy folyamatos szikra. Bár nem teljesen értettük, mit jelent mindez, annak örültünk, hogy a Bolyai teljesen magyar iskola lesz. Viszont emiatt, hetedik-nyolcadik osztály környékén elég komoly konfliktusaink lettek a velünk egykorú román osztályokkal. A különbözőség tömegverekedésekbe torkollott az Unirea udvarán.

Emlékszem, az akkori igazgatónőnk mindenkit felelősségre akart vonni. Felálltam, és úgy éreztem, ezt valahogy meg kell oldani. Elmondtam: persze, felelősséget kell vállalni azért, hogy szétvertük egymást, alapvetően mindenki hibás, de lépjünk ezen túl, és ígérjük meg, hogy többet nem fordul elő ilyen. Ez volt talán az első megnyilvánulása annak, hogy érdekel a közösségem érdekeinek a védelme.

Aztán kilencediktől a Bolyaiban tagja lettem a diákszövetségnek. Amikor Kolozsvárra kerültem a jogi karra, a KMDSZ-ben folytattam az ifjúsági munkát, majd a magyar joghallgatók szövetségének, a Jurátus Körnek lettem az elnöke. Ez a történet folyamatosan nőtt.

Hogy vezetett az út az önkormányzati képviselőségig?

Már itthon éltem, egy ügyvédi irodában dolgoztam, de úgy éreztem, valami hiányzik az életemből. Akkor megkeresett Antal Lóránt – aki ma már szenátor –, hogy nem akarok-e szerepet vállalni a MIÉRT (Magyar Ifjúsági Értekezlet) tevékenységében, mert a Maros megyei ifjúsági szervezettel nem foglalkozik senki. Túl nagy falatnak tűnt, hogy én legyek az elnök, de javasoltam Birtalan Istvánt. Ő lett az elnök, én az alelnök, és elkezdtük újraépíteni a szervezetet a semmiből.

Eljött a 2020-as év, a 2016-os tapasztalatokkal felvértezve egy teljesen más, sikeresebb kampányt csináltunk. Egy asztalnál ültünk a fiúkkal, és elkezdték mondogatni, hogy nekem be kellene mennem a tanácsba. Én hevesen tiltakoztam: nekem van szakmám, az ifjúsági szervezetben jól érzem magam, meg amúgy is, ez a politika borzasztóan unalmas! Addig-addig invitáltak a listára, amíg ifjúság jelöltként felkerültem talán a hatodik vagy hetedik helyre, és végül bejutottam. Sose gondoltam volna, hogy ez lesz. Sokkal inkább azt hittem, hogy ügyvéd leszek. Aztán, amikor ténylegesen egy ügyvédi irodában dolgoztam, rájöttem, hogy ez biztosan nem nekem való. Akkor egy világ dőlt össze bennem, mert nem tudtam, mi lesz velem. És akkor jött a politika.

Sokan arról ismernek, hogy nagyon közvetlenül kommunikálsz – nemcsak a közösségi médiában, hanem a politikai szférában is. Ami a szíveden, az a szádon. Nem érzed néha ennek a hátrányát? A laikus közönség számára a politika egy nagyon árnyalt területnek tűnik, ahol minden vesszőre oda kell figyelni, mert emberek sorsa múlhat rajta.

Egyáltalán nem okoz nehézséget, ha így lenne, nem csinálnám. Viszont volt már olyan, hogy később megbántam azt, amit a pillanat hevében mondtam. Éppen ezért dolgozom azon, hogy ha a helyzet úgy kívánja, elszámoljak háromig, tízig, vagy még tovább. Nyilván vannak olyan szituációk, amikor egyszerűen nem tudom megállni, mert annyira bánt vagy dühít az adott helyzet, de összességében már jobban sikerül megszűrni a hirtelen gondolataimat.

Előfordult, hogy sajtóba került egy-egy elszólásom. Volt, hogy negatívan elemezték, de legtöbbször pozitívan. Szerintem a mai világ nagy problémája, hogy mindent lakkozva és púderezve próbálunk egymás elé tárni. Az emberek viszont megunták ezt a finomkodást és „cukiskodást”. Vannak dolgok, amikről nyíltan kell beszélni. Ha valaki hibázott, el kell ismernie, és magára kell vállalnia. Az örömeinkről, bánatainkról, a helyzetünkről – legyen szó interetnikai vagy politikai kérdésekről – őszintén kell beszélni.

Engem még úgy neveltek – 1991-ben születtem, a rendszerváltás derekán –, hogy ha baj van, inkább hallgass el, húzd meg magad, ne vállald fel a konfliktust. Esetenként ez igaz is, de érezni kell, hogy mikor kell megszólalni, és mikor kell visszavenni. Ezt az egyensúlyt még én is tanulom, de szerintem az őszinteségtől leszel autentikus, egészen addig a határig, amíg valakit meg nem bántasz vele.

Nagyon sokan felteszik a kérdést: mi a valóság itthon? Egyre rosszabb a helyzet, és tényleg „menekülni” kell az országból, vagy élhetőbbé válik a környezetünk, csak épp átesünk egy átmeneti, nehezebb fázison? Te hogy látod ezt?

Azt mondanám: se nem jó, se nem rossz – vagy úgy is mondhatnám, hogy a „jó” az nem ilyen, de talán a helyzet nem is annyira drámai, mint ahogy érzékeljük. Gyakran én is érzem, hogy be tud húzni ez az óriási társadalmi pesszimizmus. Látom, hogy az emberek mérgesek. Egyáltalán nem segít, hogy politikai bizonytalanság van, és a pártok képviselői egy asztalhoz ülés helyett egyre jobban távolodnak és megsértődnek egymásra.

A politikában viszont nincs olyan, hogy „megsértődünk”. Képviselned kell azokat az embereket, akik megválasztottak. És nem tudod őket úgy képviselni, hogy folyamatosan kikéred magadnak a dolgokat! Kompromisszumképesnek kell lenni!

Egy rendszer- vagy modellváltás zajlik most Romániában. Teljesen másképp történnek a dolgok, mint ahogy megszoktuk. Ez nem feltétlenül rossz, csak alkalmazkodni kell. Az viszont megengedhetetlen, hogy ez az emberek mindennapi életét negatívan befolyásolja. 

Viszont azt is fel kell ismerni, hogy az elmúlt hat évben, mióta az RMDSZ részt vesz a vásárhelyi városvezetésben, nagyon sok minden változott. Épül a földalatti parkolóház a Kultúrpalota mögött, újítjuk az utakat, játszótereket. Soha ennyi pénzt még nem fektettek az iskolákba! A szociális alapítványok ötször annyi támogatást kapnak, az Állatkertbe szezononként lassan 300 ezer ember jár, és a Víkend-telep is tele van élettel. A morálunk fenntartása érdekében ezeket a pozitívumokat is jó néha elismételni, mert aki azt mondja, hogy minden rossz, az egyszerűen hazudik.

Mi a legnagyobb dolog, ami az elmúlt hat évben megvalósult Marosvásárhelyen, és amire a legbüszkébb vagy?

Számomra és a közösségünk számára egyértelműen az a legfontosabb, hogy újra van Római Katolikus Gimnázium. Hosszú évekig elhúzódó, valljuk be, etnikai konfliktus okozta hercehurcát sikerült megoldani. Sikerült a főtanfelügyelőséggel egy olyan munkakapcsolatot kialakítani, ahol megegyeztünk abban: eltekintve attól, ki román és ki magyar, egy iskola létrehozása mindig jó a közösségnek.

Számomra ez a legeslegnagyobb teljesítmény. Felemelő, hatalmas büszkeséggel teli pillanat volt, amikor a plébánián tartott iskolanyitó misén Tamási Zsolt megcsengette az iskolanyitó csengőt. Úgy éreztem, ha nem is csinálunk semmi mást (ami persze nem igaz), már ezért megérte ezt a munkát vállalni. És ma is látszik, hogy igazunk volt: az iskolában túljelentkezés van, és egy kiváló környezetet, minőségi oktatást biztosítanak a gyerekeknek.

Mi lenne az a tanács vagy gondolat a saját tapasztalatodból, amit útravalóként átadnál az olvasóknak?

A mostani pesszimista közhangulatban tudatosan kell figyelnünk a mentális egészségünkre. A tanácsom az: kiemelten koncentráljunk arra, hogy minden nap fel tudjunk jegyezni legalább egy jó dolgot, ami aznap történt velünk, vagy a nagyvilágban. Lehet ez egy jó tévéműsor, egy rég nem látott baráttal való beszélgetés, vagy akár egy igazán jó gulyás elfogyasztása! Ha nem történik ilyen magától, akkor tudatosan kreáljunk egy olyan helyzetet aznapra, ami örömet ad. Dolgoznunk kell azon, hogy kicsit optimistábbak, jókedvűbbek legyünk, mert a világ igenis tele van szép és jó dolgokkal, és minden nap történik velünk valami, amiért hálásak lehetünk.