Novák Levente szenátor életútja élő példa arra, hogy a gyakorlati tapasztalat, a kiváló emberismeret és a kitartás a legváratlanabb helyzetekben is utat tör magának. Meghívottunk a ranglétra legalsó fokáról indulva jutott el a Szenátusig, ma pedig azért dolgozik, hogy a helyi közösségek minél élhetőbb környezetet, uszodákat és sportcsarnokokat kaphassanak. Az alábbi interjúban őszintén mesél a fővárosi beilleszkedés kihívásairól, az országos politika jelenlegi, sokszor bizonytalannak tűnő útvesztőiről, a kiégés elleni küzdelemről, és arról is, miért érdemes a fiataloknak minél hamarabb fejest ugraniuk a szakmai gyakorlatok világába. 

A célunk az, hogy értékteremtő és értékőrző személyeket mutassunk be a nagyközönségnek. Kézenfekvő volt, hogy előbb-utóbb beszélgessünk, hiszen a helyiek és a környékbeliek pontosan tudják: rengeteg olyan fejlesztés valósult meg a környezetünkben, amelyek mellé közvetlenül odaálltál. Mesélnél egy kicsit ezekről a projektekről?

Ha valamire igazán büszke vagyok, az az, hogy lassan sikerül elérni: Maros megye magyarlakta településein megteremtjük a lehetőséget a gyerekeknek, a fiataloknak és a lakosoknak, hogy úszni tanuljanak, és uszodákat használhassanak. Szovátán már birtokba vették az uszodát, Erdőszentgyörgyön hamarosan átadják, Nyárádszeredában is már csak pár százalék hiányzik a kivitelezésből, Szászrégenben szintén a végéhez közeledik az építkezés. Marosvásárhelyen korábban sikerült befejezni a nagy uszodát, és Dicsőszentmártonban is épülni fog, miközben Marosludason már évek óta működik egy.

Ha ránézünk a megye térképére, azt látjuk, hogy 15-20 percen belül szinte bármelyik gyereket el tudjuk vinni egy uszodába. Fontos, hogy megtanuljanak úszni, de ezzel az egészséges életmódhoz is hozzájárulunk. És ha már sport: említhetném azokat a sporttermeket is, amiket az RMDSZ kormányzati munkája révén sikerült felépíteni, de mondhatnám a mezőcsávási harangláb felújítását is, amit magyarországi támogatással valósítottunk meg.

Ez a szemlélet – hogy úszni tanítjuk a fiatalokat, és ilyen szintű sportinfrastruktúrát építünk – eléggé nyugati megközelítés. A skandináv országokban ez alapvetés, de a mi régiónkban eddig kevés helyen volt erre lehetőség.

Én ezt egyszerűbben fogalmaznám meg: a mi dolgunk az, hogy jobb életkörülményeket teremtsünk az embereknek. Korábban az volt a kihívás, hogy aszfaltozzuk le az utakat, építsük ki a víz- és csatornahálózatokat. Ha ezeken túl vagyunk, és rendben vannak az oktatási intézmények, felújítottuk az iskolákat, felépültek az óvodák és a bölcsődék, akkor jöhet a „ráadás”. Én az uszodaépítéseket egy ilyen ráadásnak tekintem.

Ha például Nyárádszeredáról beszélünk, én mindenhol elmondom: ez az egyik legjobb hely a megyében. Nagyon rövid időn belül beérsz Marosvásárhelyre, az utak le vannak aszfaltozva, van víz, csatorna, bevásárlóközpont, uszoda, sportpálya, fedett csarnok, felújított iskolák és bölcsődék. Nagyon élhető település, és ez sok más helységre is érvényes.

Folyamatosan azzal találkozunk a médiában, hogy milyen szörnyű a helyzet, és szinte lehetetlen élni Romániában. Ehhez képest mégis uszodák épülnek, és rengeteg a kulturális, infrastrukturális megvalósítás. Hogyan sikerül ezt a panaszkultúra ellenére kivitelezni?

A 2020-as választások után, 2021-ben az RMDSZ kormányra lépett, és a Fejlesztési Minisztériumon keresztül olyan programokat indítottunk, hogy ma nincs olyan település a megyében, ahol ne történne valamilyen fejlesztés. Nyilván van még tennivaló, nem építettük át az egész megyét néhány év alatt, de ezen dolgozunk.

Az, hogy hol mi épül, a helyi közösség igényén és a helyi vezetők talpraesettségén is múlik: milyen segítséget kérnek, és mi mit tudunk biztosítani Bukarestből. Mi vagyunk a kapocs a bukaresti központi közigazgatás és a helyi önkormányzatok között. Itt helyben felvesszük az igényeket, Bukarestből pedig megpróbáljuk ezeket kiszolgálni.

Egy dolog közös minden meghívottam életében: valahonnan elindulnak, és valahová megérkeznek. Hogyan indult nálad ez a folyamat? Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ilyen magas szinten szeretnéd szolgálni a közösséget?

Erre nagyon jó sztorim van! A középiskolában lusta diák voltam. Voltak jó eredményeim, de nem készültem úgy az egyetemre, mint sok más kollégám. Magánegyetemre iratkoztam be, és pont annyi pénzem volt, hogy az első évet kifizessem. Utána elkezdtem dolgozni a vendéglátásban, bárosként tartottam fenn magam.

2007-ben végeztem az egyetemen. Azon az őszön egy jó barátnőm révén felmerült a lehetőség, hogy elmehetünk Bukarestbe szakmai gyakorlatra az Igazságügyi Minisztériumba. Egy székelykeresztúri ismerősünk bemutatott minket Péter Zsuzsanna államtitkár asszonynak. Elmeséltük, honnan jöttünk, ő pedig felajánlotta, hogy menjünk el önkénteskedni az RMDSZ-hez, hiszen akkor volt az első romániai EP-választás. Amikor kiderült, hogy nekem már megvan a diplomám, megkérdezte, nincs-e kedvem Borbély Lászlónál dolgozni a minisztériumban. Azt sem tudtam, ki az a Borbély László, vagy mit jelent egy minisztérium, de igent mondtam.

Elküldtem az önéletrajzomat a Képviselőházba. Behívtak interjúra: hat idős férfi ült a nagy bőrfotelekben, egyből le is izzadtam. Másnap udvariasan felhívtak, hogy nem engem választottak, de a Szenátusban is keresnek embert, és átküldenék az anyagomat. Azt hittem, ez csak egy udvarias koptatószöveg, de tényleg hívtak.

Amikor először kerestük az épületet Veress Szilárd unokatestvéremmel, megkérdeztünk egy kapust, merre van a cím. Azt mondta: „Ez a Parlament.” A második interjúmat már Verestóy Attila frakcióvezető tartotta. Őszintén megkérdezte, mihez értek. Azt feleltem: „Sok mindenhez nem értek, most fejeztem be az egyetemet, de bármit meg tudok tanulni.” Rá egy hétre alkalmaztak. A legviccesebb az egészben, hogy 2007. november 25-én alkalmaztak ott, és napra pontosan 15 évvel később, 2022. november 25-én tettem le a szenátori esküt.

Mi volt a legnehezebb ebben a bukaresti időszakban?

A legnehezebb az volt, hogy elinduljak, a következő pedig az, hogy ott is maradjak. Amíg nem alakítasz ki magadnak egy baráti társaságot, egy korrekt lakhatást, addig pokolian nehéz. Senkit sem ismertem Bukarestben. Amikor leköltöztem, három barátom kísért el autóval; ők is sírtak, amikor ott hagytak, és én is, amikor egyedül maradtam.

Folyamatosan az járt a fejemben, hogy kibírok egy hónapot, beírom az önéletrajzomba, hogy dolgoztam a Parlamentben, aztán hazamegyek, és mindenki hasra esik tőle. Tóth Sanyi rengeteget segített, folyton írogattam neki, hogy hazamegyek, ő meg biztatott, hogy bírjam ki még egy hónapig. Aztán jöttek a kampányok, 2008-ban önkormányzati, majd parlamenti választások, és egyre mélyebben bevonódtam. 2011 után már nagyon sokat foglalkoztam az országos kampányokkal. Ezt a részt a mai napig imádom: kampányolni és segíteni a közösségeken.

Akik közelebbről ismernek, azt mondják, nagyon jó emberismerő vagy, nehéz téged átverni. Ez a képesség a politikában kulcsfontosságú. Már ezzel a tudással érkeztél Bukarestbe, vagy ott sajátítottad el?

Tévedek én is sokszor, mint mindenki más. Alapjáraton megbízom az emberekben, megelőlegezem a bizalmat, egészen addig, amíg azt nem látom, hogy valami félrecsúszott. De az egyik legjobb dolog, ami az egyetemi éveim alatt történt velem, a pincérkedés volt. Ezt a képességet ott szereztem meg, Bukarestben pedig csak továbbfejlesztettem. A vendéglátásban rengeteg embertípussal kerülsz közvetlen kapcsolatba, ami hatalmas alapot adott az emberismerethez.

Gondolom, az állandó problémamegoldás és a felelősség nem hagy nyugodni napközben, de talán még este sem. Hogyan szoktál kikapcsolódni?

Ennek két része van. Az egyik, hogy megtanultam nemet mondani. Megtanultam kimondani azt, hogy: nem tudom, nem érdekel, nem akarom, vagy nem lehetséges. Hosszú időn keresztül fejjel mentem a falnak, de ez nem mindig hasznos.

Teljesen kikapcsolni persze nehéz. Ha kirándulni megyek, akkor is egész nap csörög a telefon, és általában akkor keresnek, amikor baj van, nem pedig akkor, amikor már valami megoldódott. De a sport sokat segít. Tavaly ősszel elkezdtem konditerembe járni, tavasz óta pedig úszom. Hajnali 7-kor én vagyok az első az uszodában; nem úszom sokat vagy tökéletesen, de utána beülök a szaunába, és ez hihetetlenül kikapcsol. Régebben rengeteget fociztam, egészen 19 éves koromig.

Sokan nem tudják elképzelni, hogyan néz ki egy szenátor hete. Vannak fix pontok, vagy folyamatos az alkalmazkodás?

Hétfőn délben kezdődik a programom Bukarestben. Ebben a mandátumban a Szenátus vezetőtanácsának a tagja, háznagya vagyok. Hétfőn összeállítjuk a plenáris ülés napirendjét. A hétfői egy hosszú nap, sokszor este 7-8-ig tart a munka a Parlamentben: frakcióülés, majd a plénum, ami sokszor késő estébe nyúlik. Kedden bizottsági ülések vannak, szerdán ismét plénum, és szerda este általában hazautazom. Mivel a Maros megyei RMDSZ ügyvezető elnöke is vagyok, csütörtökön ott folytatom a munkát: fogadóórát tartok, egyeztetek a polgármesterekkel. Hétvégén pedig ritka, hogy ne lenne valamilyen közösségi találkozó, rendezvény. A legnehezebb az, amikor hétvégén otthon lennél a kisgyerekekkel, de menned kell.

Hogyan látod a jövődet, mondjuk 5-10 év múlva? Továbbra is a politikában képzeled el az életed?

Én igyekeztem a saját lábamon megállni. Nem félek az üzleti kockázatoktól, és folyamatosan gondolkozom azon, mit tudok az üzleti életben építeni. Éppen ezért nem esem kétségbe attól, hogy épp van-e politikai tisztségem, vagy nincs. Úgy gondolom, olyan ember menjen politizálni, aki stabilan áll a lábán, hogy ne saját magának akarjon hasznot szerezni, hanem a közösségnek. Aki a saját családján nem tud segíteni, az a közösségen sem tud.

Ami a politikai jövőt illeti, idén komoly eredményeket kell felmutatnunk. Ha a közösségnek szüksége lesz rám 5-10 év múlva, akkor folytatom. De most rövid távon kell bizonyítanunk.

Magas szinten látsz bele az országos politikába. Sokan a vészharangot kongatják, mások bizakodóak. Te hogy látod Románia jelenlegi helyzetét és a stabilitást?

A 2024-es kampányban zászlónkra tűztük: „Többet a polgárnak, kevesebbet az államnak!” Akkor még nem tudtuk pontosan, mi van az állami kasszában, hiszen másfél évvel korábban kiszorítottak minket a kormányból. A választásokon történelmi eredményt értünk el, de utána szembesültünk a valósággal: üres a kassza.

A jelenlegi miniszterelnökkel, Marcel Ciolacuval pedig olyan helyzet alakult ki, hogy a költségvetési vágásokat rossz helyen kezdték: adóemelésekkel az emberek bőrén csapódott le minden. A központi adminisztráción kellett volna vágni, és visszaadni az embereknek, de ez a folyamat elakadt. Sokan jogosan háborodnak fel a magas árak, a bizonytalanság, az üzemanyagárak miatt. Ráadásul hónapok óta politikai bizonytalanságban él az ország, vezető politikusok egyéni ambíciói és sértődései miatt. Stabil kormányzásra és komoly reformokra lenne szükség, amihez elengedhetetlen a kompromisszumkészség.

Mi lenne az az egyetlen tanács vagy gondolat, amit a saját tapasztalatodból útravalóként átadnál az olvasóknak?

Amit a fiataloknak mindig mondani szoktam: legyenek bátrak, és fordítsanak sokkal több figyelmet a szakmai gyakorlatra! Mindegy, hogy középiskoláról vagy egyetemről beszélünk, ez meghatározhatja az életük hátralévő részét. Ott tudnak igazi kapcsolatokat teremteni, akár céghez, akár állami intézményhez mennek. Ha valaki tőlem ebben kér segítséget, én mindig segíteni fogok.