A Cassininél hiszünk abban, hogy a világ megváltoztatása önmagunk megújításával kezdődik. Ez a gondolat hívta életre a Cassini Podcastet is, ahol Nagy Imre, cégünk alapítója olyan emberekkel beszélget, akik bátorságukkal és egyedi életútjukkal nyomot hagynak a világban. Tudjuk azonban, hogy az igazán értékes gondolatok akkor a legerősebbek, ha több formában is hozzáférhetők. Éppen ezért egy új fejezetet nyitunk blogunkon: mostantól írott formában, mélyinterjúkként is olvashatjátok legizgalmasabb beszélgetéseinket. Nem felszínes sikersztorikat kínálunk, hanem őszinte vallomásokat döntésekről, kudarcokról és a fejlődés folyamatáról.

Új sorozatunkat egy olyan vendéggel indítjuk útjára, akinek a története tökéletesen példázza ezt a fajta bátorságot. A marosvásárhelyi születésű énekesnő, Ferenczi Kamilla a 2021-es
X-Faktor harmadik helyezettjeként vált országosan ismertté. Bár a művészeti líceum és a kolozsvári zenepedagógiai tanulmányok után a budapesti reflektorfény várta, Kamilla 2023-ban merész döntést hozott: a vendéglátásban, Ausztria sí- és túraparadicsomaiban próbált szerencsét. A továbbiakban arról fog mesélni, hogyan alakult az élete a műsor után, és milyen terveket fontolgat a hazatérést követően.

 

Öt kőkemény szezonnal a hátad mögött, frissen érkeztél haza az osztrák hegyek közül. Adódik a kérdés: ez most már az a bizonyos végleges hazatérés, a bőröndök mélyére kerül a túrabakancs, vagy csak egy rövid pihenőt tartasz, mielőtt újra belevágnál a kinti pörgésbe?

Egy konkrét céllal és határozott tervvel mentem ki Ausztriába: lakást szerettem volna vásárolni, vagy legalábbis szerettem volna pénzügyileg biztonságba kerülni. Úgy voltam vele, hogy ha már vendéglátás, akkor Ausztria – hiszen köztudott, mennyire jól működik ott ez a szektor, milyen könnyen lehet munkát találni, és mennyire más a mentalitás. Ezért választottam ezt az utat. Mivel megvolt a célom, próbáltam a maximumot kihozni a kint töltött időből. Betekintést nyertem az ottani pörgésbe, dolgoztam kifejezetten bulis helyeken is, de a végcél mindig ott lebegett a szemem előtt. Most viszont úgy hozta az élet, hogy bár meglenne a fix helyem nyárra és télre is, mégis úgy érzem, itt az ideje hazatérni. Szerintem az ember akkor érzi át igazán a szeretet és a család hiányát, amikor távol van a szeretteitől. Ausztriában decemberben és januárban van a legnagyobb hajtás, a mi családunkban pedig pont erre a téli időszakra esik a legtöbb születésnap is, én pedig ezekről az elmúlt években mind lemaradtam.

Sokan megerősítik azt a tapasztalatot, hogy a biztos közeg hiánya miatt végül hazahúz az ember szíve külföldről. Mielőtt azonban a jövődről beszélnénk, tekintsünk vissza egy kicsit a múltra: zenepedagógiai tanulmányokkal a hátad mögött mi volt az a konkrét indíttatás, ami miatt végül épp az X-Faktorba adtad le a jelentkezésedet?

Mindig is zenét tanultam, már ötéves koromtól zongoráztam. A szüleimtől is hangszert kaptam ajándékba minden születésnapra vagy karácsonyra – azt hiszem, írni még nem is tudtam, de hangszeren játszani már igen. Ebben a közegben indult el az egész folyamat, és idővel sorra jöttek a visszajelzések is: kiderült, hogy nemcsak a családomnak és az ismerősöknek tetszik, amit csinálok. Már kiskoromban komolyabb fellépéseim és zongoraversenyeim voltak, sőt, Marosvásárhelyen a színházhoz is leszerződtettek gyerekszínészként, amivel turnézni is jártunk. Valahol féltem is a művészetektől, tartottam attól, hogy zenei vagy bármilyen művészeti ágon tanuljak tovább. Mert ha megnézzük a közösségi médiát, azt látjuk, hogy az előadók – akár itthon, akár a világban – olyan életmódot folytatnak, ami szerintem sokaknak nem férne bele a mindennapjaiba. Ezért volt bennem egy kis tartás a zenével szemben.

Ezzel párhuzamosan az iskolában a matematika is nagyon közel állt hozzám. Érdekes egyébként, mert 5. osztályban még kifejezetten rossz voltam belőle, de a szüleim elvittek magántanárhoz, és annyira megszerettem, hogy még a nyári szünetben is rendszeresen jártam. Alig vártam, hogy megkapjak hatvan vagy akár száz feladatsort, és otthon versenyeztem saját magammal. Amíg a nagyszüleimnél a többiek kint játszottak, én bent ültem és a tételeket oldottam. Bár művészetiből végül nem kellett matekból érettségiznem, a nyolcadikos vizsgatételeket teljesen hobbiszerűen pörgettem. Megvolt bennem a vágy, hogy a művészetekkel foglalkozzak, de közben vonzott ez a reál irány is.

Ha nyolcadikra már ekkora szenvedéllyé vált nálad a matematika, mi volt végül az a döntő érv vagy pillanat, ami mégis a zene felé billentette a mérleget?

Amikor eljött az idő, hogy le kell adni a listát a megcélzott iskolákról és szakokról, a Bolyait is beírtam, de a zenét tettem az első helyre. Úgy éreztem, egyszerűen jobban szeretem csinálni. Tudtam, hogy jó esélyem van maradni a művészeti iskolában, és tartottam tőle, mi történik, ha a Bolyait teszem a lista első helyére – emlékszem, akkoriban nagyon kellett figyelni a sorrendre. Ugyanakkor nem tudom 100%-os bizonyossággal kijelenteni, hogy egy kicsit nem bántam meg a döntést. Hiszen itt vagyok élő példaként: annyi évnyi zenei tanulmány és az egyetem után mégis máshová sodort az élet. Pedig Kolozsváron, az egyetemi évek alatt is megvolt a folytonosság: rendszeresen jártam az Operába, ahol statisztaként vagy szereplőként folyamatosan színpadon voltam.

Ha jól követem az eseményeket, épp a kolozsvári egyetemi évek és az operaházi fellépések idején érkeztünk el az X-Faktorhoz. Sokan álmodoznak arról, hogy egyszer egy ilyen nagyszabású tehetségkutató színpadán álljanak, és ott komoly eredményt érjenek el. Téged hogyan érintett ez a hirtelen jött népszerűség, és milyen volt belülről megélni azt a folyamatot, amit a legtöbben csak a képernyőn keresztül látnak?

Amit a tévében látni, az szerintem egy nagyon hosszú útnak mindössze az 1–2%-a. Miközben a képernyőn még csak a jelentkezésre buzdító reklámok futnak, mi már gőzerővel készülünk, hiszen a válogatók már február-március környékén elkezdődnek. Ha az ember továbbjut, onnantól rendszeresen fel kell utazni Budapestre: rengeteg meghallgatás vár ránk, és folyamatosan készülni kell a dalokkal. Ott van például a tábor, ahol több százan indulunk, és egy hétig szinte megállás nélkül zajlik a kiválasztás. Folyamatosan esnek ki az emberek, ami komoly idegi játék – de szerintem ez így van rendjén. Ahhoz, hogy valaki eljusson az élő adásig, meg kell szűrni, ki az, aki bírja ezt a hatalmas nyomást és erőfeszítést. Augusztus környékén derül ki, ki az a tizenkettő, aki bejutott a döntőbe. Ekkor kapunk egy kis szünetet, mindenki hazamehet a családjához összeszedni az energiáit, bár a háttérben már ekkor elindul az ötletelés a dalokon. Szeptemberben vagy október elején következik a felköltözés, ami egészen decemberig tart. Onnantól már folyamatosak a próbák, a reklámforgatások és a bemutatkozó kisfilmek felvételei.

Említetted, milyen megterhelő és embert próbáló ez az időszak, ugyanakkor a műsorban bőven látni olyan fellépőket is, akik inkább csak komikus pillanatokat szülnek. Hogyan kell ezeket a jeleneteket a kulisszák mögött elképzelni? Ez egy tudatosan megtervezett része a show-nak, vagy ezek az emberek tényleg komolyan gondolják a produkciójukat?

Nem tudnám 100 %-os bizonyossággal kijelenteni, hogy ezek a jelenetek meg lennének rendezve, de ha reálisan gondolkodunk, egyértelmű, hogy szükség van olyan karakterekre, akik nemcsak kitöltik a műsoridőt, hanem szórakoztatnak is. A nézők nagy része elsősorban kikapcsolódásra vágyik: egy fárasztó munkanap után leülnek a tévé elé, és szeretnének nevetni, elszakadni a hétköznapoktól. Ha két és fél órán keresztül csak a tökéletes hangokat és a profi produkciókat hallanák, szerintem a többség hamar átkapcsolna valami humorosabb műsorra.

Egy másik fontos kérdés, amivel kapcsolatban rengeteg a városi legenda: tényleg igaz, hogy a véghajrában már létezik egyfajta „titkos lista” a helyezésekről, és nagyjából sejteni lehet a végeredményt? Vagy a feszültség valódi, és az utolsó pillanatig, a borítéknyitásig teljes a bizonytalanság az első, második és harmadik hely sorsát illetően?

Ezt nem lehet előre tudni. Amikor már bent vagy a legjobb ötben, a közösségi média – a TikTok vagy az Instagram aktivitása – alapján azért már érezhető, ki körül mekkora a pezsgés, de a végeredmény az utolsó pillanatig kérdéses. Én például a legvégsőkig bíztam a győzelemben, annak ellenére, hogy az elején még egyáltalán nem görcsöltem rá a versenyre.  A döntősök között az elején fogalmam sem volt, ki milyen szinten áll, hiszen alig hallottuk egymást. Úgy kell elképzelni, hogy egy stúdióban ültünk, ahol egy régi rádiószerűségen keresztül hallottuk foszlányokban a többiek énekét, de a zsűri értékelését például már nem is hallottuk. Az élő adások alatt pedig, percekkel a színpadra lépés előtt, az ember már nem a vetélytársaira vagy egy másik stílusra figyel, hanem próbál teljes mértékben a saját produkciójára koncentrálni.

Utólag visszatekintve mennyire vagy elégedett a helyezéseddel? Úgy érzed, ez volt a reális eredmény, vagy van benned némi hiányérzet, hogy akár feljebb is végezhettél volna azon a bizonyos skálán?

Hiszek abban, hogy minden okkal történik. Természetesen ennyi befektetett energia után szerettem volna megnyerni a versenyt, és akkor még nem értettem, miért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem. Ma viszont már azt mondhatom: maximálisan elégedett vagyok azzal, ahol most tartok, és örülök, hogy így alakult. Nem terveztem végleg Magyarországra költözni, márpedig e nélkül ott nem igazán lehet zenei karriert építeni. A mi top 3-as mezőnyünkben mindenki teljesen más stílust képviselt. Szerintem reálisan nem is lehet eldönteni, ki az első vagy a harmadik, ha nem ugyanabban a kategóriában versenyzünk.

A zenepedagógiai háttérrel, a televíziós sikerekkel és az ausztriai tapasztalatokkal a hátad mögött adódik a kérdés: merre tovább? Most, hogy hazatértél, mi az az irány, amivel a legszívesebben foglalkoznál? Hogyan látod a jövődet, melyek a konkrét terveid vagy kilátásaid akár zenei, akár civil téren?

Elsősorban azért jöttem haza, hogy újra megtaláljam önmagam. Ahogy meséltem, három évet töltöttem kint, ahol az ember megkapja a beosztását, és azon kívül gyakorlatilag semmi mással nem kell foglalkoznia. Ott egy idő után elveszíted önmagad: elfelejted, ki vagy, mert tényleg csak a munkára fókuszálsz. Most, hogy hazatértem, eldöntöttem: adok magamnak egy kis időt a visszarázódásra. Bízom benne, hogy ebben a nyugodt, szeretetteljes környezetben végül kikristályosodik egy konkrét terv. A zenétől egyáltalán nem zárkózom el. Teljesen el tudnám képzelni például, hogy esküvőkre hívjanak meg – de nem úgy, hogy az egész napot végigzenélem, hanem előadnék egy-két olyan szettet, ami az én stílusom. Olyan „hallgatós” zenére gondolok, amire nem feltétlenül táncolni kell, hanem csak élvezni a hangulatát. Ebben tudnék igazán kiteljesedni. Emellett persze munkára is szükség van, de most olyasmit keresek, ami nem emészti fel minden percemet. Nem akarom, hogy megint csak a munka töltse ki a mindennapjaimat, és újra elfelejtsem, ki vagyok, vagy elhanyagoljam a zenét. Szeretném ezt a kettőt egyensúlyba hozni. Szerencsére Vásárhelyen vannak zenész barátaim, van stúdiólehetőség is, ők is tudják, hogy itthon vagyok, és várnak, hogy „kiokoskodjunk” közösen valami újat. Bármi kisülhet belőle. Jelenleg óriási szabadságot ad, hogy sem televízióhoz, sem szigorú szerződésekhez nem vagyok kötve. Én dönthetem el, mit énekelek, mikor és milyen stílusban – és ha az ember szabadon alkothat, azt már nem is érzi munkának, inkább megnyugvásnak.

Végezetül, mi lenne az az útravaló gondolat vagy jókívánság, amit a saját tapasztalataid alapján átadnál az olvasóknak? Mi a legfontosabb tanulság, amit magaddal hoztál az elmúlt évek kalandjaiból?

Azt üzenném mindenkinek, hogy próbálják meg megtalálni azt, ami számukra az igazi prioritás az életben. Sokszor sokkal fontosabb az, ami legbelül van, és nem szabad hagynunk, hogy elvakítson minket a közösségi média – hiszen az ott látott csillogás nem egyenlő a tökéletes élettel. A valódi, tökéletes élet ott kezdődik, amikor olyan értékes emberek vesznek körül, akik mindenben támogatnak minket. Úgy gondolom, ennél nincs fontosabb dolog a világon.

 

Keresztessi Csilla